Nulla // Csak ne tedd még rosszabbá

Aw, legelső rész, pontosabban a nulladik! 

Nos, remélem elnyeri a tetszéseteket annyira, hogy a folytatást is olvassátok majd. 

Igazából a történet lényegét elárulja, mégis okozhat még meglepetéseket!
Ez a rész 2018-ban játszódik, ám a történet többi része  2015-2016 tájékán! Ez egy amolyan előre tekintés. 

Nos, hát jó olvasást!

Ölel-csókol

Lace xx. 

Aileen  Desgranges van der Linden
2018. szeptember 19.
London 

Ujjai erősen szorították a derekamat, még a szatén ruha anyagán keresztül is éreztem, tenyerének forróságát. Másik kezével az enyémet fogta, görcsösen összekulcsolva ujjainkat, miközben lassan mozogtunk a zenére, borzasztó távolságot tartva kettőnk között. A szívem ezerrel dobogott, felvetve a lehetőséget, hogy egyenesen az ölébe ugorjon. Ajkaimba harapva, szemeimet össze-össze szorítva próbáltam elnyomni a sírásra való kényszert. Keserű mosoly ült az ajkain, amit nem értettem, hiszen most vette feleségül élete szerelmét.
- Len - lépett közelebb, végre bezárva a  kettőnk között.Mellkasa az enyémnek feszült, így tökéletesen éreztem, hogy a szíve ugyanolyan tempót diktál, mint az enyém.
- Csak örülök, hogy végre megtaláltad életed szerelmét - hazudtam, remélve, hogy elhiszi. De ismert már, mint a rosszpénzt.
- Hazudsz - suttogta, a hátamat simogatva - Nekem elmondhatod, Len. A legjobb barátod vagyok - hangja komolyan, biztatóan csengett, mégis ezernyi, apró darabra zúzta a szívem maradékát. Felnéztem rá, egyenesen mézbarna szemeibe bámulva láttam, ahogy aggódott. Mindig ezt tette, akármit csináltam.
- Pont ez a baj, Liam - motyogtam a mellkasába fúrva a fejem, hangosan felzokogva. Azonnal csitítani próbált, mindkét kezével a átölelte a hátamat, arcát a nyakamba fúrva - É-én szeretlek, basszus! - hüppögtem. Kibújt az ölelésből, s már léptem is hátrébb, utat adva neki, hiszen egyértelmű volt, hogy itt hagy.
Már nem az a baráti pár voltunk, mint évekkel azelőtt. Mára már sehol nem voltak, az éjszakai beszélgetések, a néhai flörtölések, a mások számára szórakoztató csipkelődések. Most csak egy unalmas legjobb barát és legjobb barátnő voltunk. Látszólag. Miután szakítottam Louis-val, és megvigasztalt, akkor jöttem rá, hogy ő az, aki nekem kell. Aki nélkül képtelen vagyok élni, levegőt venni, aludni.
Másnap bejelentette, hogy megnősül.
Emlékszem, miután letettük a telefont napokig ki sem keltem az ágyból, csak ha mosdóba kellett mennem.
Tenyerei közé fogta az arcomat, hüvelykujjaival letörölve a könnyeimet.
- Basszameg Len, én is szer...- nem hagytam neki, hogy végig mondja, befogtam a száját.
- Ne! Kérlek, csak ne, mondd ezt - suttogtam. Szemeim újra megteltek könnyekkel, miközben a fejemet ráztam. Már amennyire engedte - Így is elég nehéz, csak ne tedd még rosszabbá.
- Hallgass meg! - tartotta erősebben a fejemet, hogy tényleg rá figyeljek - Régóta beléd vagyok esve, nem is tudod milyen rég - mosolyodott el keserűen, oldalra biccentve a fejét - Neked barátod volt, én pedig reménytelenül és viszonzatlanul szerettelek. És most is szeretlek. De értsd meg, hogy el kellett felejtenem téged, ahhoz hogy ne válljak egy lelketlen zombivá - zokogva téptem ki magam a karjaiból, s egy utolsó pillantás után, hátatfordítva neki elhagytam a báltermet, ahol az esküvőt.
Hallottam, de nem érdekeltek a kétségbeesett kiabálásai, csak el akartam tűnni onnan, olyan messzire, amennyire csak lehet.
Utáltam magam, amiért sírva rohanok valami elől, hiszen tudtam, hogy ez egyáltalán nem én vagyok.
Évek óta nem sírtam, de ebben az évben, kemény két hónap alatt zokogtam két srác miatt.
Franba is, meg sem érdeklik!